Két Hete Keresztbe Alszom Az ágyamon, Mert Az Olyan Mintha Csak Egy Délutáni Szundit Nyomnék Nem

még mindig nem tudok az ágyamban aludni. nem találom a helyem és nem érzem otthon magam. talán még a saját testemben, fejemben sem érzem itthon magam.

egyre ritkábban sirok és elképesztően érzéketlen lettem mindenre és mindenkire.

olyan mintha az agyam sirna és nem tudom mi lenne ami leállitaná vagy mi lenne ami segiteni tudna rajta.

megéri józannak maradni és ugy élni ‘ahogy azt kell’ vagy basszak bele mert amugyis azt érzem, hogy nem kell annyira előre terveznem mert pár év max és vége?

ha ismét csontsoványra fogynék akkor realizálnák az emberek, hogy ne baszogassanak mert nincs rendben semmi?

amikor elmesélnek egy mesét nem azt a tényt kéne kiemelni, hogy ki győzte le a sárkányt meg a gonoszt, hanem azt hogy ezeket egyáltalán le lehet győzni.

Huha ugy erzem kezd elmulni a depressziom; ugy erzem magam mint evekkel ezelott. Mintha egy a sotetszurke fatyol szakadozna fel a szemem elol. Ujra nezem az epuleteket, almodozok ha mennem kell valahova es kizarok mindenkit mibdenhol es kezdem elvezni az egyedulletet.

Viszont ami nagyon nem kiraly, hogy a suicid gondolataim megvannak csak ugy erzem talan kicsit kesobb lesz itt az ideje.

Y gay?

Yes

*my anthem is playing in the background*

mennyire vicces belegondolni hogy mennyivel masabb is lehetne az eletem mint ez a szarszakadek szelen setalgatas es aggodas hogy mikor lose it all

amikor rám ül egy ilyen nyugis hangulat és mikor megyek dolgozni azt érzem, hogy csönd van pedig tudjátok milyen a belváros reggelente akkor elkezdek aggodni. Ha a nap végéig nem basz fel semmi akkor meg már félek.

köztudott hogy az öngyilkosságot egy ilyen megnyugvás előzi meg, vicces, hogy annyi mumus van az ágy alatt és annyi pazichopata körülötted, de te mégis saját magadtól félsz a legjobban.

lehet azért próbálom figyelmen kívül hagyni jeffrey dahmer red flagjeit mert finally a men who think i’m a snack baby.