Naiv Tévhiteim Egyike,

Összetörnek, kihasználnak, átvernek - és még így is te vagy a szar.

Tudjuk be annak, hogy ilyen az élet..

“My only relief is to sleep. When I’m sleeping I’m not sad, I’m not angry, I’m not lonely, I’m nothing.”

— Jillian Medoff

Úgy akarok eltűnni, hogy senki észre se vegye. Aztán ha jobb lesz, ha már nem fáj csak a létezés is: talán visszajövök.

Bemész a házba, ami oly sok szép emléket idéz fel benned.

Bemész és...már senki sem vár rád odabent.

Senki sem kérdezi meg; hogy vagy, milyen volt a heted, hogy érzed magad.

Mert az a ház, nem azért volt kedves neked, mert szép volt vagy tetszett a kinézete.

Hanem mert aki benne élt, az tette azt a helyet különlegessé.

Bemész a házba, ami oly sok szép emléket idéz fel benned és...már senki sem kérdez felőled odabent a szobában.

Beszélni akarok veled. Szeretném, ha velem foglalkoznál, és egy ölelést is elfogadnék most. Tudod, igazán jó lenne elveszni a karjaiban...

“Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek ülnek egy bölcs és becsületes nép nyakára, akkor a nép azokat a silány fickókat minél hamarabb a pokol fenekére küldi. De ha egy hitvány kormány huzamosan megmarad a helyén, akkor bizonyos, hogy a nemzetben van a hiba. Akkor az a nemzet aljas vagy műveletlen.”

— gróf Széchenyi István

„…és megkérdezi a feketebáránytól: „Mit tudsz te a morálról?”

„Annyit, amennyit a nyaktiló a kegyelemről.”

A léha szemében megvetés és értetlenség elegye villan. A keverék, amit már annyiszor láttam, mégis valami kifordult, beteges okból túlzott módon szórakoztat. De hogyan is magyarázhatnám el neki?

Nem hús vagy, csupán viseled. Lélek vagy mindenekelőtt. Rezgés a csontokban, fény a bőr mögött. És ha egy lélek oly könnyedén odadobja a testét, mint egy marék aprópénzt, mi mást hajít még a porba, anélkül, hogy egy pillantást vetne utána? A határait? A méltóságát? Önmagát?

Nem a tett számít, hanem a rítus mögötte, amit a tett képvisel. Egyfajta spirituális hanyagság, amely lassan, hangtalanul terjed, mint penész a nyirkos falakon. Megnyílnak, mint ajtók, amelyek nem kérdezik, ki lép be rajtuk. Hagyják, hogy idegenek járjanak végig mezítláb templomokon, amiket meg sem próbáltak megérteni, csakhogy odanyomhassák mocskos tenyereiket oltárokhoz, melyek fölött sosem állt szándékukban imádkozni.

Kicsomagolni a legértékesebb ereklyét, amit a lényed valaha birtokolt, és olyan kezekbe adni, amelyek másnapra még csak a formájára sem emlékeznek majd, nem szabadság, sem szenvedély. Zajos színház, melyben a hitvány üresség intimitásnak öltözött, egy korban, ahol a szentség divatjamúlttá, sőt nevetségessé vált.

Hogy mit tudok a morálról? Eleget ahhoz, hogy undorodjak. Sosem a meztelenségtől, de mindig a vakságtól.”

Alexander Levin: egy (nem) szociopata naplójából