Az ég, a csillagok, a felhők, a Hold és az emlékek látványa lazán a szívemig hatolt.
egy tónál ketten,
gémek a léken.
nyár a térben
édes az élet.
20 fok télen,
nyaralunk keleten.
emberek a büfében,
mézpálinka ízérzete.
olvadt emlékek egyvelege;
a légbuborékok kegyelete.
téged kedvellek: elevenen.
a hideg napfény eredete
és a cseresznyefa levele.
a közös gondolatok kerete
a fagyott halak teteme.
magamba vonlak,
elérni akarlak.
a körmeim a hátadba kapaszkodnak.
simítom az arcod, a vállad...
ajkaidon puha csókjaim halnak.
a feromonod, mi körbelengi szobám;
süvít a bőröd a bőrömön, ahogy hozzám találsz.
nézel és nézlek és nézünk.
csillog a szemem és kihűlök.
a hideg a gerincemen, meleg kezed a hátamon:
még mindig erősen beléd akaszkodom.
“és akkor én olyan szomorú lettem, hogy a zárt ablakon át beesett az eső.”
— Szendrői Csaba - Zubbony
arcomat csókokkal hinted be,
én pedig csak a távolba meredve, az embereket nézve, mosolyogva azon gondolkozom, hogy vajon miért én.
szép kis véletlen vagy.
az én véletlenem.
ezeknek bejön a modern meg minden ami más;
ami egy kicsit kitűnik.
de nem fogok hazudni, nekem is az imponál a legjobban, ha valaki igazán kitűnik; ha mer kitűnni.
ha nem is sokkal másabb, mint a járda bal szélén sétáló két seregnyi, egymás háta mögött összesúgó tini, de
hasonlítson rám, mert ez nekem imponál.
legyen két fokkal érdekesebb, mint én vagy, mint mások – nem igazán érdekel – szeresd a modernt meg minden mást. de leginkább engem.
“Bizalom nélkül ne szeress!”
csak megölelt,
én pedig belehaltam.
Basszus, neked megengedem. Gyere és törd össze a szívem. Millió darabra, kérlek...
Haldoklik a szerelmünk.