I Could Say Anything, It Wouldn't Be Important For You. That's The Sad Truth

19

Szeresd meg, majd tanulj meg tőle elválni. Ez az élet iróniája.

Ő egy olyan ember, aki hatásosabb bármely drognál, veszélyesebb minden fegyvernél, és olyan függőséget okoz, ami még a szerencsejátékokat is szégyenbe hozza.

Fájó dolog, mikor alakul az életed, majd történik egy rossz dolog. Nagyjából összeszeded magad, majd bumm. Megint minden romokban. És ez így ismétlődik újra és újra, csak egyre gyakrabban.

Majd már csak azt veszed észre, hogy összegubózva ülsz az ágyadon, alig kapsz levegőt a sírástól, egy falat nem ment le a torkodon napok óta, alig bírsz koncentrálni, álmodban mindig visszatér, hogy hogyan is dőlt össze körülötted a világ, és már stresszelsz is, nem is keveset, mégsem tudsz semmit se tenni. Mert hiába a te életed, nincs annyi hatalmad, hogy bármit is helyrehozz. Mert nem tudsz mások helyett dönteni, mások helyett cselekedni, így csak vársz. Hogy mire? Ki tudja. Talán arra, hogy jobb legyen. Talán arra, hogy vége legyen. Talán pedig arra, hogy eljuss arra a pontra, ahol már nem érdekel semmi, csak az életed tudd tovább folytatni.

"...Van Igazi. Érezzük. Reméljük. Vágyunk rá.

Tudósok megfigyelték például, hogy az Antarktisz jégtábláin a császárpingvinek százezrei bújnak össze, hogy meg ne fagyjanak. Iszonyú hangzavar, karattyolás, rikoltozás, nyüzsgés. Végtelen tömeg.

De a halászatból visszatérő magányos pingvin a vaksötétben is megtalálja párját. Pont oda megy, ahol az ő társa, az "Igazi" van.

Százezer közül egy - az Igazi.

Várja. És jön.

Azt feltételezik, hogy különös hangjelek alapján ismerik fel egymást. Szerintem másról van szó, arról, amit a fizikusok állítanak.

Régóta feltételezték, pár évtizede pedig kísérletileg is igazolták, hogy az ikerfotonok összetartoznak.

Tudnak egymásról. Érzik egymást. A tudomány nyelvén ez a fényen túli összekötöttség.

Mi úgy hívjuk: szerelem."

(Müller Péter)

Naiv tévhiteim egyike,

hogy a hosszas zuhanyzás nem csak a testemet, de a lelkemet is kimossa,

hogy ha többet alszom, a szívem megpihen,

de valójában sem a víz, sem az álom,

se nem tisztít, se nem gyógyít,

csak azt mutatja, hogy igenis van egy kis megálló néha szenvedés és szenvedés között.

"I heard someone at the market say there are monsters walking along us."

"Monsters?"

"Masked, trying to appear as normal as you or I!"

I keep my expression neutral. "Yes, there are people wearing masks, but they're not the monsters."

"Then who are?"

"Those who make masks needed."

„…és megkérdezi a feketebáránytól: „Mit tudsz te a morálról?”

„Annyit, amennyit a nyaktiló a kegyelemről.”

A léha szemében megvetés és értetlenség elegye villan. A keverék, amit már annyiszor láttam, mégis valami kifordult, beteges okból túlzott módon szórakoztat. De hogyan is magyarázhatnám el neki?

Nem hús vagy, csupán viseled. Lélek vagy mindenekelőtt. Rezgés a csontokban, fény a bőr mögött. És ha egy lélek oly könnyedén odadobja a testét, mint egy marék aprópénzt, mi mást hajít még a porba, anélkül, hogy egy pillantást vetne utána? A határait? A méltóságát? Önmagát?

Nem a tett számít, hanem a rítus mögötte, amit a tett képvisel. Egyfajta spirituális hanyagság, amely lassan, hangtalanul terjed, mint penész a nyirkos falakon. Megnyílnak, mint ajtók, amelyek nem kérdezik, ki lép be rajtuk. Hagyják, hogy idegenek járjanak végig mezítláb templomokon, amiket meg sem próbáltak megérteni, csakhogy odanyomhassák mocskos tenyereiket oltárokhoz, melyek fölött sosem állt szándékukban imádkozni.

Kicsomagolni a legértékesebb ereklyét, amit a lényed valaha birtokolt, és olyan kezekbe adni, amelyek másnapra még csak a formájára sem emlékeznek majd, nem szabadság, sem szenvedély. Zajos színház, melyben a hitvány üresség intimitásnak öltözött, egy korban, ahol a szentség divatjamúlttá, sőt nevetségessé vált.

Hogy mit tudok a morálról? Eleget ahhoz, hogy undorodjak. Sosem a meztelenségtől, de mindig a vakságtól.”

Alexander Levin: egy (nem) szociopata naplójából

Nem tudsz meggyógyulni, ha úgy teszel, mintha nem sérültél volna meg.