Latest Posts by ertem-miert-nehez - Page 2

Ez a bal sorsom, ami már régen tép

Lemerülök, ez a Challenger Deep

Üdv, te gyógyszerektől kábult tekintet

A következménye a pengeélnek

Nekem olyan helyeket kellett bejárnom,

ahová senki sem akar menni

Az eső illata

meg ahogy kopog a tetőablakon

A napfény a bőrömön

A természet él

és én ebből semmit sem érzékelek

Csak azt, hogy átázik a cipőm,

Ahogy az avarban lépkedek

Csak azt, hogy hamar sötét van

És hideg

Legyintenek, hogy a halálhíred

Megint nem jött a nyáron

De ők sem kedveltek téged

Szinte eltűnsz a kórházi ágyon

Ebben a világban nélküled nincs helyem

Úgy érzem, mindent megtettem,

A harc talán nem ért semmit sem.

Láthatod, mennyit szenvedtem,

Édesem, kérlek, ne teszteld le

Egyre távolodom, táncolok a szélén

Egyre csak zuhanok, melyikünk sír a végén?

Sajnálom, hogy így lett vége

a szobámban van egy üres hely

kiadó, de csak neked

És próbáltam elrejteni a fájdalmat,

De azzal újabb fájdalmat okoztam magamnak

velem vagy a magasban

de sosem jártál idelennt

a felét nem is ismered

rimánkodni felébredve

többször nehogy így legyen

imádkozz csak mindeneste

hogy sose tudd meg, milyen ez

Aztán megint gondolok rád

Mosolyra görbül a szám

Annyira szeretlek, hogy az már fáj

Talán nem kellene hagynom, hogy

A szenvedésem

Határozzon meg

otthagytál

miközben azt mondtad, sajnálod,

de a rá következő csend mindent elmondott.

Megvető tekintetek, elrontott tinikor.

A legfájóbb tanulópénz volt.

Nem vagyok hívő, de a pokolba tudtál dobni

és neked minderről tudomásod sincs.

Túl fiatal voltam ehhez a fájdalomhoz

Én nyomorult

Kit az élők kivetettek

S nem fogadnak be a holtak

felfogsz az esésben

majd le is löksz újra

kinnt süt a nap, bennt leszakad az ég

madarak kísérik az égen

tüskés szívében még remeg a vágyott

könnyek nélkül eltöltött ébren

fájdalomból átformált álom

számítottam rá

mégsem tettem semmit, hogy ne történjen meg

visszafojtom a könnyeket

A váróteremben.

Fáj, de könnyebb lesz

Elrejtenem.

Hogy azt mondtad,

Mindig itt leszel,

Bármi történjen,

Nem érdekel.

Most itt ülök egyedül, elmentél.

Eltűntél, mint az esti szél.

Egy sötét kórházi éjszakán,

Ami talán örökre veled marad,

Mint a heg a jobb karodon,

Meg a zavar a fejedben,

Hogy akkor este eldöntötted,

Sosem fogsz beszélni róla.

Akartam beszélni róla.

Kiabálni, üvölteni.

Mégis csak annyit tudtam suttogni:

“Jól vagyok.”

félve lépkedek

Egy kifeszített kötélen.

Várom, mikor zuhanok újra le.

Így nézem az életem,

Ahogy egyre csak balanszírozok

A mélység és magasság peremén.

Az ágyad szélyén ücsörög a kényszer,

akinek a sikolyait hallgatod az éjjel.

Ha egyszer is megsejti, mit érzel,

Nem menekülsz, utolér a véged.

Felégetted a világom,

De a jó értelemben,

Mert a hamun és parázson,

Talán új élet terem.

szeretni téged,

egy újabb tortúra

figyelni folyton,

mikor hagysz el.

kergetni megint,

egy boldog befejezést.

Ha majd rádzuhan a vöröslő hajnal

Emlékezz ezekre a szavakra

Senki sem mondta, hogy könnyű lesz

Senki sem mondta, hogy nem félhetsz

Belenézhetsz a sötétbe

Nehogy pánikolj, ne reszkess!

Senki sem mondta, hogy képzeld el

Senki sem mondta, hogy túléled

Hónapokkal ezelőtt hajnali háromig fennt maradtunk beszélgetni. Most azt sem tudom, hogyan köszönjek.

Fojtogató jelenlét

Mint a túladagolt boldogságcsillapító

Végzetesen kering bennem

Körülöttem

elveszve az egyértelműben a szavak értelmében táncola nyelvemen Egyetértünk?